Ülök a kocsiban. Egyszerre remeg a lábam, kalapál a szívem és lassan nedvesedik a bugyim…
Várok…
Bátorságot gyűjtök…
Kezem lassan a puncimra csúsztatom és merengek, átgondolva, mit ért már meg… Kezdve az első alkalmakat, amikor oly erősen ellenállt. Nem engedett be akárkit, megvárva az igazit, míg az addigi lovagoktól páncélként óvott. Az érzés, amikor kitárult a kapu, ma is bennem él. Mint ahogy az érzés, ahogy azon első alkalommal megfogant élet távozása is… Ott valami összetört, hosszú időre láncként fogva körbe vágyait. Dolgozott, amikor kellett. Hogy életet adjon. 1. 2. 3.
Sok idő telt el. Hosszú évek. Feladtam. Nem számított, hiszen nem is ismertem, oly régóta raboskodott. Várt. Türelmesen. Majd mikor szívem is azt mondta, elég volt, érezte, hogy eljött az idő… Lassan engedni kezdett, nyílni kezdett, befogadott és immár élvezett. Még nem a teljes szabadságot, de az ízét már érezte a nyelve hegyén. Segítettem, hogy megismerjem minden pontját, hogy érezze, hogy él, hogy fontos nekem. Hálás volt, így adott. Érzést, élményt, nedüt… Pár év alatt oly izgalmas felfedezéseket tettünk. Megízleltük a szabadságot. Olyan szintű szabadságot, amelyet csak kevesen engednek meg maguknak. Azt a szabadságot, amit már talán soha többé nem láncolnánk le. Eljött hát az idő, hogy adjunk. És kapjunk. Megéljünk és élvezzünk.
Ülök a kocsiban. Érzem, hogy nedves a kezem. Belenézek a tükörbe, hálás mosollyal megköszönöm magamnak, hogy itt vagyok. Készen állok…