Várnak rám. Valahol. Ott, ahol épp lelkes készülődés zajlik. Ahol gyertyát gyújtanak, fehérneműt válogatnak, bort hűtenek. És rettenetesen izgulnak. Egy férfi és egy nő. Szerelmesek. Új útra lépnek. Egy útra, ami tartogathat épp úgy sose élt, vérpezsdítő élményeket, mint nem várt poklokat. Miközben siklik a borotva a szeméremdombon, cikáznak a gondolatok benne… Nem is emlékszik, Ő akarta vagy a férfi? Meg mer majd érinteni? Hogy esik majd az én csókom az imádottnak? És ha innentől kevés lesz Neki? A borotva megcsúszik remegő kezében. De ott van Ő. Mélyen a szemébe néz, lenyalja sebzett domborulatáról a vért. És már nincs benne kérdés. Már tudja, bármi lesz, ez a csodálatos Férfi mellette lesz. Együtt élik át az ismeretlent. Együtt várják az idegent. Engem.
Lassan szelem felfelé a lépcsőket. Én is izgulok. Érzem, feszít belül a felelősség. Nekem csak egy éjszaka. Nekik életük egyik meghatározó mozzanata. A Hold is nehezebb ezen az éjjelen. Ha kellően figyelek, ha rezdüléseikből is megérzem gondolataikat, félelmeiket, vágyódásukat, akkor kapcsolatuk új szintre emelkedik, szerelmük megerősödik, vágyaik kiteljesednek. Azonban elég egy óvatlan pillanat, egy túl szenvedélyes csók, egy gyengéd érintés, egy mély tekintet ahhoz, hogy sebeket ejtsek.
Miért haladok hát felfelé? Mehetnék klubba is ma este. Ismerős karokba, elszánt ölekbe. De vonz ez az izgalom. Mint a gyermeki énem, aki tudni akarja, mit rejt a karácsonyi csomag. Én is szeretném kibontani, lehámozni az ő álarcaikat.
Ő, a Nő nyit ajtót. Gyönyörű negyvenes, feszes combokkal, kiscica tekintettel. Rám vár a feladat, hogy elűzzem a cicát és kicsalogassam a vadat. Ekkor már elszántan lépem át a küszöböt.
A nappaliba vezet. Ízléses bútorok, kellemes illatok, sejtelmes fények fogadnak. Az asztalon fahéjas mandula, szőlő. Az egész szobán sugárzik, hogy sokat készültek, talán még a párnákat is háromszor átrendezték, csak, hogy minden tökéletes legyen.
Egy ajtó mögül előkerül Ő is, a Férfi. Széles mosolyt, ölelést és puszit kapok. Miközben hozzám hajol, megérintem mellkasát, érzem izmos testét és tudom, hogy akar engem. Ennyi elég volt, teljes a bizonyosság.
Helyet foglalunk a kanapén, borral kínálnak. Miközben beszélgetünk, igyekszem mesélni szellemeset is. A nevetés segít. Old. Ahogy a bor is. A kettő együtt kifejti hatását, érzem, hogy omlanak le a falak. És én figyelek rájuk teljes lényemmel, minden szavuk, minden gesztusuk segít, hogy kiismerjem Őket. Megtudom, mit, miért, hol, mikor.
Nem várom meg, míg ők lépnek. A nők nem mernek soha. A férfiak ne kezdeményezzenek soha! Az mindig veszélyes, elbátortalanítja az ingatag Nőt…
Közelebb csúszok hozzá a kanapén. Nem rontok rá, nem ijesztem meg. Gyengéden füle mögé söpröm hajtincsét, megsimogatom arcát, nyakát, finoman érintem dekoltázsát és keresem tekintetét, várom rezdüléseit. Nem rezzent meg, nincs benne kétely, immár elfogad. Befogad. Bátorít. Óvatosan csókot lehelek remegő ajkára. Visszacsókol. Meglátom szeme mélyén azt a bizonyos tüzet, amit vártam. Innen nincs visszaút, gyengéd ölelésbe burkolódzunk, csókunk egyre hevesebb. Elengedem ajkait és kitekintek a Férfire. Sóvárogva néz minket. Tekintetéből a teljes beteljesülés sugárzik. Pontosan ezért van itt. Intek neki, kettesünk összefonódását kitárom és beengedjük. Megragadja tarkóm, beletúr a hajamba és megcsókol. Nyakam hátrabicsaklik és helyet adok csókjainak egészen kebleimig. Ott azonban megáll, felnéz imádott Nőjére. Egy mosollyal megkapja az engedélyt és a hálóba vezetnek….
Könnyedén szögdelek, szinte röppenek a lépcsőn lefelé. Még számban az ízük, még derekamon érintésük, még szemembe égve szerelmes kielégülésük.
Hát ezért…